Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan elérkezünk a szülinaphoz, hiszen olyan érzésem van, mintha csak néhány hónap telt volna el a születése óta... Közben pedig annyi de annyi minden történt ezalatt az egy év alatt, amit nagyhirtelen felsorolni sem tudnék, szóval ez tényleg egy év volt:) És milyen hihetetlenül jó érzés látni, amint napról napra fejlődik! Ugyan nincsen róla sajnos fotó, de soha nem fogom elfelejteni, ahogyan eleinte álmában mosolygott!!! Fogtam a karomban, és néztem ahogy az apró szájacskája mosolyra húzódik, közben arra gondoltam, vajon miről álmodik:) És arra, hogy mennyire jó végre magamhoz ölelni:) Ő pedig kiváltképp élvezte ha kézben lehetett, olyannyira hogy azonnal bolykottálta, ha le mertük rakni:) Egyvalami vehette fel a velünk a versenyt, az pedig a hintája volt:) A mai napig töretlen a rajongás, imád himbálózni, és többnyire így is alszik el:) Emlékszem igen hamar, mindösszesen 2 hónaposan már megmutatta, hogy önálló akarattal rendelkezik, és nem hagyta, hogy holmi babamasszázst ráerőltessek:)) Mert dehogy akart Ő ott békésen heverészni, miköben anyukája finoman megmasszírozta volna... Egyvalamit akart: állni állni és állni:))) Addig balhézott hát, amíg a tanfolyamos gumicsecsemőn voltam kénytelen gyakorolni:) A babás jógának szintén nem lett rajongója, így feladtam a kísérletezést, maradt a babaúszás, ami nagy kedvenc a mai napig:) Imádtam a fogatlan mosolyát, de tény, hogy most mégjobban adavagyok a hatfogú orrotfelhúzos huncut vigyoráért, amivel egyetlen pillanat alatt levesz a lábamról:)))) Hozzáteszem nemcsak engem:)) Egy igazi mini energiabomba, amióta mászik és áll, nincs megállás, fáradhatatlanul jön-megy, és szétrámol mindent maga körül:) Noha már régóta jár segítséggel, önállóan még mindig csak néhány métert tesz meg, de végülis idő van, nem sietünk sehová:) Méreteit tekintve nem tudok konkrétumokat írni, mert nem volt időpont az egy éves státuszra, az itthoni mérleget már hatástalanná tette néhány hete, a hosszát pedig lehetetlen megmérni:) Saccperkábé 8 kiló és 70 centi:) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy immáron kereken egy éve, hogy velünk van, egy pici csoda Ő, és egyszerűen IMÁDJUK, IMÁDJUK  és IMÁDJUK!!!!

Avagy kicsifiúnk első évének legemlékezetesebb pillanatai, rövidke videó formájában:)) Természetesen a teljesség ígénye nélkül:))

Mintha csak tegnap lett volna.... Pedig pontosan egy éve annak, hogy először magamhoz ölelhettem. Két nappal a szülés előtt, még ultrahangon voltunk, ahol kiderült, hogy már meglehetősen kevés a magzatvíz, noha még jó másfél hét volt a kiírt időpontig. Ekkor már sejtettem, hogy hamarosan találkozunk:) Csak azt nem, hogy ilyen hamar... Péntek volt. Hazamentünk, este vízszintesbe helyeztem magam és pillanatokon belül már aludtam is. Hajnali kettőkor azonban egy fájásra ébredtem, amit követett több is, úgy 8-10 percenként. Milán is szokatlanul sokat mocorgott, érezhette, hogy lassan eljön az idő, amikor el kell hagynia a lakosztályt:) Éjszaka a fürdőkádban ülve, meséltem neki arról, hogy nemsokára találkozunk... Ettől kezdve, a fájások miatt már nem tudtam aludni... Délutánig "nagytakarítottam" mialatt átmenetileg szüneteltek is. Ámde mikor lepihentem volna, újra megérkeztek, és ez így ment vasárnap reggel hétig, amikor már olyan erősen jöttek, hogy szedtük a sátorfámat, és bevonultunk a kórházba. Egy gyors vizsgálat után, ahol kiderült, hogy az elmúlt egy nap alatt 2 újjnyira nyílt a"kapu" megkaptam a kiszemelt szülőszobát:) Délután kettőig mondhatni kellemesen telt az idő, mert a 6-8 perces fájásokat már egészjól sikerült kezelni:) Ekkor viszont burkot repesztett a doki, és közös megegyezéssel adtunk még egy órányi esélyt annak, hogy magától is felgyorsul a folyamat... Sajnos ez nem történt meg, még mindig csak 3 ujjnyi volt, így 3 órakor bekötötték az oxitocint... Rövid időn belül megtapasztaltam, amit eddig csak sejthettem... Nem szépítem, ha fal lett volna előttem, bizonyosan alagutat kaparok bele. Nem kértem fájdalomcsillapítást, mert azt gondoltam, mit nekem egy szülés, simán végigcsinálom anélkül:))) 5 órakor sírva kérdeztem, lehet-e még?? Persze már szó se volt róla... Emlészem, volt, hogy 2 fájás között álmodtam...pedig ekkor már 1-2 percenként jöttek. Fáradt voltam, és ugyan azt ígérték, hogy már nincs sok hátra, nekem nem úgy tűnt. Sanyi fogta az egyik kezemet, és Erika (ő volt dúlám, rengeteget jelentett, hogy velünk volt) a másikat, miközben tartották bennem a lelket:) Fél hat körül újabb vizsgálat, és némi megkönnyebbülés részemről, hogy végre szabad az út, jöhet a kicsifiú:) A következő momentum ami élénken él az emlékezetemben a mai napig, az az volt, amikor féligmeddig magamonkívűl a fájdalomtól, a mostmár minden mindegy állapotában megkérdezték, meg szeretném-e fogni Milán fejét. Elárulom, nem akartam:) Nem is értettem, hogy ki tudja ilyenkor egyáltalán megfogni?? Sokat persze nem gondolkodtam a dolgon, mert szerencsére néhány pillanat múlva ki is csusszant a pici teste, és végre magamhoz ölelhettem!!!! Abban a pillanatban megszűnt minden fájdalom, és leírhatatlan boldogság költözött a helyére:)) Végre rajtam szuszogott ez az apró kisember, aki 9 hónapig a pocakomban növögetett, a mi pici csodánk, aki bennünket választott szüleinek:) És akire 3 évig vártunk, mire elsőként 2 csík formájában jelezte, hogy hamarosan érkezik:) Most végre itt volt, és csendben kukucskált amíg együtt lehettünk:) Ezután elvitték, majd néhány perc múltán, immár hatalmas pólyába csomagolva visszaérkezett, és a következő fél órát együtt tölthettük hármasban:) Sajnos még aznap este kiderült, hogy nagyon alacsony a cukra szegénynek, így élete első 4 napján nem lehetett velem... Nehéz volt nagyon, de bíztam benne, hogy hamarosan rendbejön, és újra magamhoz ölelhetem. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy így is lett, így a mai napon a világ egyik legboldogabb anyukájaként és az egész család nevében köszönthetem Őt, az ELSŐ SZÜLETÉSNAPJA alkalmából!!